Valamelyik nap megnéztem Marquez egyik könyve alapján készült filmet: Szerelem a kolera idején. Jó, persze tudom, hogy olyan kommersz egy téma, milliószor körüljárva, de elkezdett foglalkoztatni ez a szerelem-ábrázolás dolog. Vagyis amikor ezt a filmet néztem, megfogott valami. Ahogyan a főhős szenvedni tudott, mert odaadta a levelét a szeretett nőnek, és várta a válszt. Ma már nem divat "belebetegedni" a szerelembe, (pedig milyen szép is volna). Talán függ a kontinenstől, az időtől, Európában talán még a kortól is. Dél- Amerikában, lásd a sorozatok érzelmektől túlfűtött hevességét, ez belefér. Pár száz évvel ezelőtt még még Európa is bevállalt egy kis ájuldozást, bár már akkor is prűdek voltak az emberek. Nem is beszélve arról, hogy aki "öreg" az nem lehet már szerelmes. Persze most még nem érdekel melyik öreg szerelmes és melyik nem. Majd ha én is egyszer...de leginkább soha.
Mindenesetre ez a szereplő anyja ölében lázasan fekve is csak azt a tanácsot kapta, hogy "Szenvedd ki magad, fiam!" Mellesleg nagyon imponáló dolog, ha valakiért így tudnak szenvedni. Persze felmerül a kérdés, hogy milyen férfi az ilyen?! Uraim, nem kell aggódni, az ilyen férfiról mi nők azt tartjuk, hogy szenvedélyes. Fantáziánkban úgy él, hogy ha majd eleget szenvedett értünk, megkapja a jutalmát. Ezek után ez a hevület nem múlik el, hanem átalakul valami veszélyesen szenvedélyes és vad érzelemkifejezésbe, azaz amint kettesben maradunk emberünkkel, ő a falhoz taszít és olyan élményekben részesít, hogy hirtelen azt sem tudjuk, hol vannak testünk határai...
Nem szégyen tehát, ha egy férfi meg tudja mutatni, hogy mi van belül. Persze ilyennel még nem találkoztam.Pontosabban ilyen hetero férfivel még nem találkoztam. Tanácsokat pedig nem szeretnék adni egy nőnek sem, mert szerintem mi tudunk szenvedni, tudjuk magunkat sajnálni. Ki nyilvánosan, ki magányosan.
